Régen bizony megesett, hogy a napom során a kontroller mellett maximum a tusfürdőt érintette a kezem

Manapság már olyan természetesnek hat, hogy az ember számára ott van a video játék mint potenciális kikapcsolódási lehetőség. Én sem tartozom éppenséggel azok közé, akik megvetnék a szórakozás ezen formáját. Már egészen kiskoromtól kezdve sok ilyen élményben volt részem, ugyanis apám ősfelhasználóként már a születésem óta tartott otthon egy számítógépet, amin mindig játszott valamivel. Eleinte a ’90-es évek klasszikus szerepjátékaival, amik így nagyon komoly alapkövei lettek az én szórakozási ízlésemnek. Azóta sem írtak ennyire kidolgozott történetű játékokat szerintem. Illetve, bocsánat, írtak de általában kifogyott a szufla néhány rész után, pedig itt teljes sorozatokról beszélünk, amik tokkal vonóval klasszikussá nemesedtek ez alatt a bő két évtized alatt.

Az egyik nagy változást az hozta meg az életemben ezen a téren, amikor megkaptuk az első Nintendonkat az öcsémmel. Nagyon érdekes volt, hogy itt egy gép, amibe csak bele kell tenni egy kazettát és már játszhatsz is, semmi betöltés, semmi bekapcsolódási idő. Persze ezek a régi Nintendo és Sega játékok még nem kifejezetten a mai szórakoztatási igények szerint készültek. Hosszú-hosszú napokba is tudott telni egy-egy pálya kijátszása, arról meg ne is beszéljünk, hogy sokszor mondjuk három élettel kellett gazdálkodni ahhoz, hogy a teljes játékot kijátsszuk, őszintén megvallva kétlem , hogy egyes darabokat épelméjű, normális élettel bíró emberek ki tudnának játszani. Ettől függetlenül nagyon élveztük ezeket a játékokat, hiszen nagyon szép rajzolt grafikával bírtak, ami egy igen különleges hangulatot kölcsönzött az egésznek. Nem is lehet összehasonlítani a mai játékokkal, hiszen itt még tényleg nagyon meseszerű volt minden. Persze, sokak számára ez inkább egy pixeles káosz, semmint látvány, de én azt hiszem sokak nevében beszélhetek, ha azt mondom, hogy ez is igen komoly művészeti és ezáltal élvezeti értékkel bír!

A következő nagy meglepetés az volt, amikor hozzájutottunk egy Sega Dreamcast konzolhoz, ami már CD-vel működött. Ne ezt tényleg alig hittem el! Egy játékkonzol, amihez nem kell kazetta, hanem egy CD-vel is lehet használni. Nagyon meglepő volt, de persze ez inkább az én tájékozatlanságomat fém jelzi, hiszen addigra már rég létezett az XBOX és a Play Station is. Nem is nagyon ragadtunk le ennél a darabnál, már csak azért sem mert utolérte az olvasós konzolok örök átka, azaz az, hogy nem igazán volt strapabíró az olvasófeje, így aztán idővel teljesen használhatatlanná vált sajnos. Addigra meg már nem volt annyira új darab ez a piacon, hogy annyira könnyen lehetett volna beszerezni hozzá egy új fejet.

Innen már egyenes út vezetett az első XBOX-hoz, ami már tényleg egy igen magas értékű szórakozást hozott magával. Nagyon tetszett, hogy kortárs játékokkal is lehet rajta játszani, ráadásul töménytelen mennyiségben, hiszen itt már megjelent az írható játékok „piaca”, ami tényleg végtelen mennyiségű új élményhez juttatott hozzá. Ezzel aztán tényleg eltöltöttünk vagy három évet folyamatos játékkal és csak akkor ért véget ez a történet, amikor megjelent az XBOX 360, illetve sikerült beújítanunk egy Play Station2-t otthonra. Ez már tényleg nagyon menő volt akkor, a legfrissebb megjelenésekkel, viszonylag jó grafikával és azzal a lehetőséggel, hogy a haverok is tudjanak hozni játékot hozzá, ugyanis a korábbi esetekben én voltam az egyetlen, aki rendelkezett az adott konzollal, ennek itt most végre vége szakadt és ezzel egy kicsit társadalmibbá vált a történet.

Ezután már tényleg csak a generáció váltás szabhatott határt a dolognak, jött a PS3, az XBOX 360, mi meg nem győztük az újdonságokkal. Addigra már jó pár haverom igen mélyen beleásta magát a témába, így nagyon nagy élmény volt egy-egy közös játék. Hosszú órákat töltöttünk el Guitar Hero vagy sportjátékok társaságában, ezek szinte végtelen mennyiségű kikapcsolódást és szórakozást biztosítottak ha társaságban nyomtad őket. Ez idő tájt nem volt ritka, hogy egy adott nyári napon a kontrolleren  kívül csak az esti tusfürdő érintette a kezemet, teljesen bele voltunk bolondulva a játékokba.

Szerencsére ekkortájt elkezdett megjönni az eszem vagy inkább kinyílni a világ. Amikor elkezdtünk a haverokkal hétvégente inkább sörözni járogatni már egyáltalán nem volt akkora élmény a virtuális életben való részvétel, sokkal inkább vágytunk arra, hogy a valódit éljük meg. Így aztán egy igen kemény évtized után a kontrollerek, CD-k a sarokba kerültek és elindultam, ki a nagyvilágba. Életem egyik legjobb döntésének tartom ezt, hogy akkor és ott letettem a játékot, hiszen így rengeteg izgalmas élménnyel lehettem gazdagabb már tinédzser koromban is, amit nagyon bánnék ha helyette inkább játszottam volna. Így aztán mostanra már tényleg csak akkor veszem elő ezeket a gépeket ha nosztalgiázni szeretnék vagy ha valaki vendégségbe jön és megkér, hogy játsszunk valamivel, esetleg nincs már jobb ötletünk arra vonatkozóan, hogy mivel is üssük el az időt. És ez pontosan így jó, azt hiszem idővel egy természetes folyamat része (kellene, hogy legyen) ez, mivel tényleg rengeteg időt vesz el az ember életéből és kénytelen, kelletlen de ezt el kell kezdjük beáldozni másra. Aztán ha megszületnek a mi gyerekeink úgyis visszatér minden újra és megint jön jó néhány év, amikor fáradhatnak azok az olvasófejek. Addig meg most téli álmot alszanak, remélve, hogy hamarosan visszatérhetnek.